A következő nap arra keltem, hogy csörög a telefonom. Gyorsan felkaptam, és félkómásan beleszóltam.
- Halló?
- Szia Stella, Michael vagyok. Hogy vagy? - szólt bele az ismerős, selymes férfi hang.
- Attól függetlenül, hogy felkeltettél, elég jól vagyok - nevettem el magam.
- Juuj, ne haragudj! Nem volt szándékos...
- Nem haragszom. És te hogy vagy? - kérdeztem. Őszintén érdeklődtem, hogy milyen állapotban lehet, mert a tavalyi évben elég sokat dolgozott.
- Köszi, jól, de másért hívtalak. Ma olyan délután négy óra felé nem megyünk el sétálni? Tegnap megígérted nekem, és én is neked - kérdezte. Hangjában hallottam az izgatottságot.
- Háát... Mehetünk - gondolkoztam el. - És hol találkozzunk? A parkban?
- Igen, ott jó lesz. Na... De csak ennyit akartam. Amúgy most van dél, úgy készülődj!
- Rendben. Na szia, köszönöm, hogy szóltál! Puszillak, szia.
Leraktam a készüléket. Négy óra alatt el fogok készülni? Na jó, ez egy rossz kérdés volt.xD Nyilvánvalóan el fogok készülődni. Stella, ne legyél már hülye!xD Leültem az ágyra, és elgondolkoztam. Alig egy napja ismerem személyesen Michaelt, de már olyanok vagyunk, mint a testvérek :) Megvédett Dylan-nel szemben, eljött velem sétálni... És ami a legjobb: Hogy megismerhettem :) Annyira szeretem, pedig még csak egy napja ismerjük egymást...
Gondolkodásomból telefonom zökkentett ki. Mivel nagy csöndben voltam, ugrottam egyet, és beütöttem a fejem a falba... Ügyes vagyok, mi?xD Megnéztem a kijelzőt, hát az ébresztő bekapcsolt, nem tudom, hogyan, mert kikapcsoltam előtte. Aztán magától lassan kinyílt az ajtó, majd ugyan így visszacsukódott. Aztán hirtelen úgy éreztem, mintha kinyitottak volna egy mélyhűtőt (magyarán hideg volt nagyon), és gyanakodni kezdtem. Majd hátborzongatóan ismerős hang ütötte meg a fülem:
- Steellaa...Steellaa...
Felsikítottam és bebújtam a takaróm alá. Mikor már nem éreztem a hideget, kibújtam a takaróm alól, gondolataimba merülve. Vajon kié volt az a hang? Olyan ismerős volt...
Hirtelen eszembe jutott a Michael-lel való találka. Rátekintettem az órámra: 13:00. Gyorsan felöltöztem, kifésültem a hajam, vagy egy fél óráig toporogtam, amíg találtam egy hajgumit (xD), összefogtam ezt a nagy loboncot, megkerestem a kedvenc cipőm, felhúztam és elvonultam a fürdőbe,kivételesen,sminkelni. Egy fekete szemceruzával kihúztam a szemem, majd feltettem egy halványrózsaszín szemhéjpúdert és egy kis pirosítót. Kimentem a fürdőszobából, és úgy gondoltam, nézek TV-t. Ledőltem a nappalimban a kanapéra és bekapcsoltam a TV-t. A Film+-on éppen a Moonwalker ment. Még csak két óra volt, ezért több, mint kilencven perc csak elég arra, hogy megnézzem a filmet és oda is érjek Michaelhez a találkára!
Ámulva néztem a TV-t, azon gondolkozva, vajon miért nem mentem el eddig Mike egyetlen koncertjére sem?...
Michael.sz.sz.:
Már mindjárt négy óra, és Stella még sehol. Kicsit aggódtam a holléte miatt. Csak nem történt vele valami?! Neem, nem, Michael, ezt azonnal verd ki a fejedből! Nézzük csak... Még vaan... Két perce ideérni. Lassan sétálgattam, órámat nézve. Egy perc... Tíz másodperc... Kilenc... Nyolc... Hét... Hat... Öt...
- Szia... Michael - fékezett le mellettem Stella. Úgy tűnt, nagyon ki van fulladva.
- Ööö, szia. Miért siettél ennyire? - aggodalmaskodtam, szokásomhoz híven. x"D
- Hogy... Ideérjek - próbált levegőt venni.
- Egyenesedj ki, úgy könnyebb lesz.
Pár perc múlva már jobban nézett ki. Nem volt olyan vörös, mint eg túlérett paradicsom, nem kapkodta a levegőt, és nem remegtek a lábai úgy, mint amit masszíroznak.
-Köszönöm - mosolygott rám.
Stella.sz.sz.:
Sétáltunk Mike-al, és megpillantottuk azt az idióta Dylan-t és a hülye barátait. Szokásához híven megint nyitotta a száját egy sértésre.
- Szia, bébi! Miért nem hagyod ott a nagy barátodat, és jössz velünk? Vagy nincs kedved lovagolni? - vihogott, mint egy rossz hülye gyerek.
- Kössz, nem, hülyékkel elvileg szóba se kellene állnom! De ha már így kérdezted: Nem, nincs kedvem ilyen balekokkal lovagolni, mint te és a hülye bandád!
- Stella... Kezd nagyon felidegesíteni ez a szemétláda - suttogta nekem Michael. Még soha sem hallottam egyetlen csúnya szót sem a szájából, de most látszott rajta, hogy magán kívül mondja. Keze ökölbe szorult, szemeit konokul Dylanre szegezte.
- Na mi van, Stella baba? Most dumáljátok meg, hogy elenged-e a fiúd vagy nem? - vihogott, mint egy gyerek, akinek hülyeségi rohama van.
- Fogd be a szád! - ordított neki Michael.
- Michael... Hagyd! Ne foglalkozz vele! Nem éri meg! Ha ilyen hülye, akkor pusztuljon meg!
Azzal elrángattam onnan Michaelt, mielőtt - a békés természetétől teljesen eltérő módon - nekiment volna Dylannek. Tovább sétáltunk, majd beszélgetni kezdtünk.
- Köszönöm, hogy meg akartál védeni - mosolyogtam rá.
- Ááh, semmiség - mosolygott vissza :).
Úgy éreztem, fogy köztünk a távolság...
>>Pár perccel később<<
- Michael! Mit csinálsz? - kérdeztem félénken.
- Én... Én nem tudtam... Bocsáss meg! - válaszolt bátortalanul. - Ez... Ez öntudatlan volt... Nem... Én nem akartam... Ne haragudj!
- Ugyan már, Michael, miért haragudnék? - mosolyogtam rá.
- Mert... Nem tudom... Ez azért durva húzás volt... Hiszen most ismerkedtünk meg... - mentegetőzött, de én nem akartam, hogy ezt csinálja.
- Ne! - tettem mutatóujjam a szájára. - Ne mentegetőzz. Ez tudatlan volt vagy sem, mi akkor is barátok maradunk! - mosolyodtam el.
- Köszönöm!
- Ugyan... Nincs mit.
Hogy miért nem reagáltam olyan hevesen? A válasz: Mert én is valahogy többet érzek iránta, mint barátságot. Bár még csak most kezdtem jobban megismerni, még is többet érzek barátságnál. Mi lesz ebből?
- Jaj, apropó...
- Igen? - fordult meg felém mosolyogva Michael.
- Ma a Film+ csatornán leadták a Moonwalkert. Nagyon jó film, nagyon szeretem! Tudod, Michael... Nagyon jó színész is vagy! - mosolyogtam rá, mint mindig.
- Ohh, köszönöm... - pirult el.
- Jaj de cuki! Elpirult - mondtam, direkt a normál hangerőtől erősebben.
- Nem is - játszotta a sértődöttet, amin mindketten nevettünk.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Éreztem valami többet a tekintetében, mint barátság... Sokkal többet.
Ránéztem az órámra. Fél hét volt.
- Jaj! Michael, ne haragudj... - kezdtem én is elpirulni. -,de mennem kell! A testvéremnek azt ígértem, segítek neki a matekban! Tényleg ne haragudj, nem akartalak megbántani... Csak kiment a fejemből! - mondtam, sajnálkozva.
- Ohh. - láttam rajta, hogy csalódott, bár nem akarta kimutatni. - Semmi baj! Menj csak nyugodtan, majd valamikor máskor találkozunk! - mondta, mosolyt erőltetve arcára. Mivel ő is tudta, hogy nem sikerült valami jól, ezért újra megszólalt. - Figyelj... Nem baj! Nyugodtan menj!
- Köszönöm, Michael! Szeretlek! - nyomtam egy puszit az arcára.
Elfordult, de láttam, hogy elpirult. Végül megölelt, és egyikünk erre, a másikunk arra ment.
Futva érkeztem haza, ugyan úgy, mint mikor Michaelhez siettem. Benyitottam, de csukva volt az ajtó. Ez furcsa. Az öcsém mindig nyitva hagyja nekem az ajtót... Előszedtem a kulcsomat, és mikor benyitottam, egy fegyver szegeződött rám.
- Állj meg, vagy lelőlek! - fenyegetett az ismerős hang.
Megálltam, és azon nyomban lekötöztek. Kötözés közben a férfi karján felcsúszott a ruha ujja... És egy jól ismert kígyós tetoválást láttam. Várjunk csak! Ez...
- Dylan! - döbbentem meg.
Dylan a neve hallatán hátra fordult, de nem törődött velem, és idegesen kikapta zsebemből a telefonom. Tárcsázott egy számot, majd a fülemhez nyomta a készüléket.
- Beszélj vele! Mondd meg, hogy elraboltunk, és váltságdíjat kérünk!
A tárcsázott számot nem láttam, de mikor felvette a telefont az illető, minden reményem szerte foszlott.
- Halló, Stella, mi újság? Hazaértél? - szólt bele Michael.
- Michael... Segíts! Elraboltak és váltságdíjat követelnek értem! Kérlek, szabadíts ki! Nagyon félek!
Dylan elvette tőlem a telefont.
Michael.sz.sz.:
Teljesen megijedtem. Stella azt mondta, elrabolták őt és váltságdíj fejében elengedik. De mennyit adjak nekik?
- Stella! Stella! Mennyit kérnek ezek? - kérdeztem ijedten.
- Mi van, Jackson, berezeltél? - szólt egy gúnyos hang a telefonba.
- Azonnal engedd el Stellát!
- Jelenleg nem vagy olyan helyzetben, hogy fenyegetőzz! - oktatott ki az ember rabló.
- Rendben van. Mennyit kérsz?
- Húsz millió dollárt. Napnyugtáig a csajszi háza melletti parkba tedd le. Egy nagy, piros x-szel jelöljük a helyet, ahová le kell tenned, ha viszont akarod látni a barátnődet. Több infót nem kapsz! Aloha!
Azzal letette a kagylót. Én még ordibáltam, de tudtam, hogy hiába. Kerestem egy bőröndöt, és bele pakoltam húsz millió dollárt. Kivittem a parkba, megkerestem a helyet, és leraktam. Mire megfordultam, a bőrönd sehol sem volt, de Stella se került elő. Végül megtaláltam egy fa odvába rejtve. Óvatosan kiszedtem onnan.
- Jól vagy? - kérdeztem aggodalmaskodva.
- Igen... Csak nagyon megrémültem.
A következő pillanatban a nyakamba borult.
- Óó, Michael! Bocsáss meg, hogy ilyen nagy bajba sodortalak! Tudod, ha te nem vagy, én már nem élnék... Bocsáss meg, hogy miattam feláldoztál ennyi pénzt!
- Semmi baj! Érted mindent. A lényeg, hogy jól vagy. Apropó... Az öcséd hol van?
- Az öcsém? Az öcsém!! NE! NEEE!!! - ordított, de én megöleltem, és teljesen magamhoz szorítottam.
- Stella, nyugodj meg! Ő már jobb helyen van. Fogadd el... Muszáj megtenned! Sajnálom - kezdtek folyni a könnyeim.
- Nee!! - sírt Stella.
Így álltunk, összeölelkezve, sírva és fájdalommal teli.
- Stella... Volna kedved velem lakni? Hogy ne legyél olyan szomorú és magányos - vetettem fel az ötletet.
Stella egy pillanatra megállt a sírással, és döbbenten rám nézett.
- Tényleg megtennéd ezt értem?
- Persze! Na, mit mondassz?
- Igen! Hozzád költözöm! - mosolygott rám. Ez volt a sok sírás óta az egyetlen őszintén boldog mosolya.
Elsiettünk a cuccaiért, és megtaláltuk a testvére holttestét. A rendőrség elvitte onnan, Stellával meg a cuccokat pakoltuk, mikor hallottam, hogy beszél. Nem akartam megzavarni, ezért nem mentem fel.Addig lemondtam az aznapi koncertemet,amit este adtam volna.
- Bocsáss meg, hogy nem tudtalak megvédeni... Bocsáss meg, öcsikém, hogy nem maradok itt, de muszáj innen elmennem... És remélem, boldog leszel itt, egyedül. Szeretlek!
Később már levittük a cuccait és éppen tartottunk hozzám.
